Bár néminemű segítséggel, de tudtam dönteni. Kellett egy kis bátorítás, kellett, hogy a szemembe mondják, őszintén, hogy ha megölné magát, az nem az én hibám lenne, csak és kizárólag az övé. Mert ha én ezt lezártam, hónapokkal ezelőtt, nincs közöm hozzá. Nem az én hibám, ha valaki hülye. Sőt, azt is a szemembemondta a tanár úr - merthogy vele beszéltem erről a témáról -, hogy lényegében arról van szó, hogy én elég érett vagyok, a koromhoz tekintve meg pláne, ezért nem ugrok rögtön fejest az ilyen dolgokba. Mert én felnőttem ehhez, míg ő - az öngyilkosságos srác - megragadt az ötéves kisgyerek szintjén. 

Szóval még aznap - csütörtökön - közöltem a sráccal, hogy ez van, meg hogy tanuljon meg bízni a sorsban, mert nincs olyan, hogy valami véletlenül történik, mindennek van oka, és ha együtt kell lennünk, akkor ha tíz év múlva akkor tíz év múlva, de együtt leszünk. Mert az élet mindig úgy keveri a lapokat, ahogy kell. Akkor is, ha az az életünkben pont akkor elviselhetetlen fájdalmat okoz. 
Erre ő, hogy ha így gondolom, akkor inkább tiltsuk egymást. Nos, ő tiltott. Csütörtök délután óta semmit nem tudok róla. De hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Aznap éjjel sikerült aludnom 3 órát (szerdán csak másfelet!), és pénteken azt leszámítva, hogy 6-7. órára járás közben is eltudtam volna aludni, hihetetlenül boldog voltam, és végre felszabadult. Hatalmas stressz-tömeg omlott le rólam. 

Egyébként teljesen tudattalan dolog volt ez, hogy pont a tanár urat kerestem meg ezzel a témával. Szerdán kivoltam, második órám után észrevettem a folyosón, rögtön odamentem hozzá, hogy segítségre lenne szükségem, szerelem téma. Suli után akart eredetileg beszélni erről - mivel a tízperces szünetet keveselltem ennek a témának -, de soha nem jöttek ki úgy az óráink, hogy egyszerre végezzünk. 
Mindenesetre ez egy jó dolog volt most, pénteken nem beszéltünk, csütörtökön viszont megköszönöm neki a segítséget mégegyszer, mert ha ő nem ad tanácsot, és nem segít elbillenteni a mérleget az egyik oldalra, még most is kattognék rajta, ahogy magamat ismerem. Ja, és akkor már közlöm vele a tényt is, hogy nagyon szerencsés barátnője van, amiért egy olyan férfi a párja, mint ő. Nem, még mindig nem tudom, van-e barátnője. De reményeim szerint ezzel a megjegyzéssel kiderítem.

Teljes a tanácstalanság. Meg a káosz a fejemben.

Van - azaz volt - egy barátom. Távkapcsolatban éltünk, (200 km), 2-3 éven át. Ő volt az első barátom. Volt jópár veszekedésünk, viszont 2016 novemberében megtudtam róla egy olyan dolgot, amit nem tudtam elfogadni, közöltem vele, hogy akkor itt most vége (nem, nem megcsalás téma, egészen más). Ezt követően nem is beszéltünk... egészen újévig. Szilveszter este én itthon voltam, és filmeztem. Miután vége lett a filmnek, már január 1 volt. Felléptem facebookra. Nem várt személytől fogadott üzenet: Tőle. Hogy ő mindent megbánt, és szeret, és írjak vissza. Nem írtam. Másnap délután jött a fenyegetés(?), hogy ha nem válaszolok, megöli magát. Aznap nem voltam facebookon. Másnap reggel láttam, hogy a húga írt, hogy X kórházban van, mert begyógyszerezte magát. Ó, édes Istenem. Ezt követően persze elkezdtünk újra beszélgetni, mert azért embert ölni nem akarok... És senkinek nem kívánom azt, amit akkor átéltem, hogy tudtam, miattam tette, és nem tudtam, hogy él-e, hal-e. Csak azt, hogy ha meghal, az az én hibám. 
Tehát újra elkezdtünk beszélgetni. Jóban lettünk, ő többet akart, én nem. Ezt közöltem is vele. Beszélgethetünk, de soha többé nem lesz köztünk semmi több. 

Három hét múlva születésnapja. Kérte, hogy találkozzunk másnap (mármint a szülinapja utáni napon, mert az hétvége). Mert ha nem találkozunk, ő véget vet az életének, etc. Szóval belementem, de őszintén megmondom, az égvilágon semmi kedvem nincs vele találkozni. Aztán miután belementem, kitalálta, hogy aludjunk is együtt. Ó mondom ez kurvára felejtős lesz. 
És igazából azt a pár órás találkozót sem akarom. Nem akarom látni. Csak ott van bennem a félsz, hogy megint hülyeséget tenne. És akkor lehet, hogy nem élné túl. És akkor én lennék a hibás...

Teljesen belevagyok habarodva egy tőlem tíz évvel idősebb tanárba. Én 19 vagyok. Ő erről nem tud. Sejteni sejtheti, de biztosra még nem tudja. A legszomorúbb része a történetnek, hogy fogalmam sincs, van-e barátnője. Bár őszintén szólva, nem is érdekel. Nyilván feltűnt már neki, hogy minden kis szar miatt őt találom meg, de nem tudom, mennyire gondol bele ezekbe a dolgokba. Lehet, hogy tökre átlagosnak gondolja. Szinte minden óra után beszélek vele valamiről. 
Oh, és egyébként hozzátartozik a dologhoz az is, hogy első látásra elkezdtem vonzódni hozzá, pedig külsőre egyáltalán nem az ideálom. És mielőtt megszólalt volna, éreztem, hogy kell. A folyosón jött velem szeptember 8-án, akkor még nem tudtam, hogy tanár, azt meg főleg, hogy tanítani is fog. Diáknak hittem. Aztán két órával később bejött az ajtón. Mikor bemutatkozott, mesélt magáról, a terveiről, még jobban elkezdett érdekelni. 

Szóval van Ő. És vagyok én. Én, aki elhatározta, hogy elkezd egyértelműbb jeleket sugározni felé. A következő dolgozatra amit írunk, és ami nekem biztos nem lesz ötös (tudja rólam, hogy elég maximalista vagyok), ráírom, hogy "...de nagyon szeretem a tanár urat! " Ettől "egyértelműbb" jelet egyelőre még félek adni. Csak egy kis üzenet, amit úgy értelmez, ahogy szeretne. Gondolom, senkinek nem ismeretlen az, amikor a dolgozatra páran írnak egy kis dicsőítő szöveget az adott tanárnak (nagyon jó ma a tanárnő haja, etc.), a jobb jegy reményében. Így nem tűnik olyan direktnek. Szóval akár értheti így is, meg épp veheti komolyan is. Nem olyannak ismertem meg, aki kiakadna ezen. Meg úgy vettem észre, hogy azért nem egy átlagos diák vagyok a szemében. 

Jövőre pedig már nem tanít itt, tehát ezt az etikátlanság dolgot is kizárhatjuk lassan. 

Talán ha lesz elég időm- és kedvem, az egész történetünket kiírom, minden aprósággal, amit soha nem felejtek el, szeptember 8-tól kezdve. De az rengeteg idő, rengeteg emlék.